Mekk Mester

Az alábbi posztban Bélabácsi nevű kommentelőnk egyik kommentjét emelnénk ki, mert tökéletesen bemutatja, mennyire nincs könnyű dolga annak, aki nem építőipari mesterembernek tanult. 

Ma már - tisztelet a nagyon kevés kivételnek, szerencsére találkoztam ilyennel is - az értékesítők se tudnak lószart se. Minden, de minden információt az embernek magának kell kitúrnia vagy a netről, vagy szakirodalomból, vagy valami tényleg megbízható szakembertől, akinek csak a tanácsért fizetsz (vagy ha ismerős akkor nem fizetsz), de a munkát már nem neki adod. 

Példa a saját valóságomból: vályogházunk felújításánál a tetőszigetelés alá kellett páraáteresztő fólia (merthogy ha nem páraáteresztő, sanszos hogy később berohadnak az alatta lévő falak legalább részlegesen, de ebbe most nem megyek bele). Bemegyek egy nagy építőanyag-boltba, mondom mi kell. Mondja van, 70 m-es tekercs kb. 4.000 ft. Mondom ó de jó! Máshol 17.000 Ft környéke, de mielőtt megveszem, hadd nézzek rá az anyagra. Ránézek az adatlapra: páraZÁRÓ fólia.

Az alábbi levelet még a blog tetszhalála előtt, tavaly októberben kaptuk. A levél írója - legalábbis az aláírás alapján - egy mérnöki irodában dolgozik, érdemes talán elolvasni, amit ír. Aztán a kommentekben jól leírni, hogy miben van/nincs igaza.

Eléggé elkeseredve olvasom az építőiparról szóló bejegyzéseket. Különösen elkeserítő a mostani időkben, amikor minden iparosnak sokkal kevesebb munkája van mint néhány évvel ezelőtt, ezért a logika szerint mindenkinek sokkal szebben, jobban kellene dolgozni ha folyamatosan munkát szeretne.

Azt gondolom, a kontárságnak sok oka lehet:

• Általában az embereknek kevés a pénze az elvégzendő munkához képest, ezért olcsó szakembereket keresnek, és hát olcsó húsnak híg a leve…
• Sokan gondolják magukról, hogy kiválóan értenek az építőipari munkákhoz ami persze lehetetlen, hiszen az emberek java részének egy, esetleg két szakmája van, és mint a mellékelt bejegyzések is mutatják sokan ahhoz az egyhez sem értenek a megfelelő szinten, legyen az bármilyen szakma vagy szolgáltatás.
• Mindig voltak, vannak, lesznek ügyeskedő emberek, akik be akarják csapni a másikat, és persze mindig lesznek elegendően akiket be lehet csapni.
• És biztosan számtalan egyéb okot is lehet találni.

Neked is van egy vidám, szomorú, tragikus, szóval tanulságos sztorid, ahol a mesterek megkeserítették az éled egy egyszerűnek tűnő feladat túlbonyolításával? Írd meg nekünk! A levelekből minden olyan információt kiszedünk, ami alapján egyértelműen azonosítani lehetne a résztvevőket, hogy ne egymással versengő kőművesek mártsák be a piacra betörni készülő gipszkartonosokat.

Öt éve költöztünk ki a fővárosból egy közeli kisvárosba. Kertes házat akartunk, hogy legyen hol rohangálnia a gyereknek. Sikerült megcsípni egy újépítésű ikerházat, pontosabban ugye csak az egyik felét, és nagyon örültünk. Egészen addig, míg be nem költöztek a szomszédok.

Kiderült ugyanis, hogy a házat elég rosszul építették meg, ráadásul eleve a hálószobáknak van közös fala. Utánanéztünk a dolgoknak, és a házat a szabályok szerint valójában úgy kellett volna építeni, hogy csak úgy látszódjon, mintha egyben lenne, de valójában a közös falak között kellett volna "rést" hagyni. (Bocsánat, nem vagyok szakember.)

Mivel ez nincs meg, szinte mindent hallunk, ami a szomszédban történik. Ha valaki csapot nyit meg, azt, ha rohangálnak a gyerekek, azt. Nem mondom, hogy idegesítő, de azért elég kellemetlen tud lenni, főleg, hogy tudjuk: mi ugyanúgy áthallatszunk oda, és nyilván ott sem örülnek ennek. Oda-vissza megbeszéltük már a dolgot a szomszédokkal, nem haragszunk egymásra, igyekszünk csendben lenni, de négy fiúgyerek van meg egy lány összesen. Annál inkább haragszunk a kivitelezőre, de persze a cég megszűnt, a fickó hallani sem akar arról, hogy beszáll valahogy a zajmentesítésbe.

A legrosszabb azonban az, hogy nem sok értelme lenne zajfogó paneleket szerelni a falakra, mert olyan sok közös elem van a két házban, pontosabban a ház két lakásában, hogy a zajok így is, úgy is átjönnének, a közös födém például nehezen lehangszigetelhető, legalábbis eddig minden megkérdezett szaki ezt mondta.

Érdekes kérdés, hogy vajon az önkormányzatnál hogy kaphatott építési engedélyt egy olyan ikerház, aminek már a tervein is látszik, hogy a közös falnál nem valósul meg az, hogy a két szomszédos épületnek nem lehet egy darab közös fala, hanem hangszigeteléssel ellátott, vagyis akusztikailag többszörös szerkezetű falakkal kell a csatlakozást kialakítani. Gondolkoztunk azon, hogy esetleg őket bepereljük, ha már az építtető utolérhetetlenné vált egy baromi cseles, cégbecsődöléses manőverrel, de aztán arra jutottunk, hogy valószínűleg meg tudnák oldani azt, hogy ne nyerjünk a perben. És az sokkal idegesítőbb lenne, mint a magassarkúban porszívózó szomszéd.

Neked is van egy vidám, szomorú, tragikus, szóval tanulságos sztorid, ahol a mesterek megkeserítették az éled egy egyszerűnek tűnő feladat túlbonyolításával? Írd meg nekünk! A levelekből minden olyan információt kiszedünk, ami alapján egyértelműen azonosítani lehetne a résztvevőket, hogy ne egymással versengő kőművesek mártsák be a piacra betörni készülő gipszkartonosokat.

Amikor vettük a házat, még jó ötletnek tűnt, hogy az amerikai konyhás nappali két sarkán (egy a konyhában, egy a nappaliban) is hatalmas üvegfelületek vannak, tulajdonképpen a padlótól a plafonig. A baj azzal volt, hogy sem az üveg hőáteresztő-képessége, sem a tokok összeeresztése nem volt tökéletes, magyarul télen dőlt be a hideg, akármit csináltunk. Így aztán három év után eldöntöttük, hogy az egyik sor ablakot, ahol két 120x240-es ablaktábla, illetve egy dupla szárnyú teraszajtó volt, kicsit megokosítjuk.

Nem akartunk sokat, csak kisebb ablakokat, egyszárnyú teraszajtót, és egy mellmagasságig érő falat, ami pótolja ezt az egészet. Építési engedélyt nem kértünk, egyrészt mert azt nem szokás, másrészt mert úgy olvastuk a törvényt, hogy nyílászáró nagyobbításához kell, mi meg ugye nem nagyobbítottunk semmit, pont ellenkezőleg.

Pálma még az eddigi kényszerszünet előtt elküldte, mekkorát szívott a vízszerelővel. Szépen, pontokba szedve ömlik a keserűség, és úgy látszik, a mester tényleg mindent eltolt, amihez csak hozzáért. Eleinte még nevettem, aztán hümmögtem, a 8 éves gyerek szartartályos kalandjánál már kiszaladt egy-két "baaa" is.
 
Nekünk tulajdonképpen szerencsénk lett volna az összes mesterrel, aki a családi házunkon dolgozott, kivéve a vízszerelőt. Ő viszont bőven lerombolta a többiek kiváló munkáját. Már az első néhány nap után el kellett volna hajtani, amikor fanyalogva közölte, hogy ő mennyire utálja ezt a szakmát, mert inkább tanulna valami diplomás izét, de kell a pénz. Ettől fogva így is dolgozott. Az eseteket bosszúsági és kárnagysági sorrendbe rendeztem.
 
1. A fürdőszoba padlójába már csak nagyon ritkán jutott padlófűtéscső (pedig a padláson most is legalább 20 -30 m megmaradt cső van), mert csak itt-ott lehet valami langyosat érezni az egyébként észak-keleti fekvésű helyiségben, ahol a legnagyobb szükség lett volna rá. Szóval csak papucsban lehet a kőre kilépni, ha nem akarod, hogy odafagyjon a lábad, és zuhanyozás előtt be kell kapcsolni az utólag felszerelt villany hősugárzót, he nem akarsz libabőrös lenni a forró zuhany utáni nagy hőmérséklet-különbség miatt.
 
2. A konyhában egyszerűen nem lehet egy pohár hideg vizet inni,  csak több liter víz elfolyatás árán, mert több méteren keresztül szorosan együtt vezette a hideg és a meleg vizet csöveket. (Megoldás: a fürdőbe járunk inni vagy a hűtőbe teszünk mindig egy-két palack vizet.)
 
3. Az, hogy a mosogató szifon alatt folyton van egy nagy ócska fazék a lefolyó víz szivárgása miatt (évek óta nem tudjuk kitalálni, hogy hol a forrása), már csak hab a tortán.

Eleget ekéztük már az építőipart, jöjjön egy határterület. Pét3r sztorijában a bútorasztalos a főszereplő.

Nem akartunk nagy dolgot, a nappalit akartuk berendezni. Sajnos elég hülye elosztású helyiség, szóval miután végigkutattuk az összes szóba jöhető boltot, úgy döntöttünk, hogy megbízunk egy bútorkészítőt.

El is jött, felmérte a lakást, megbeszéltük, sőt leírtuk, hogy nagyjából mit szeretnénk. Nem volt nagy dolog, tulajdonképpen körbepakoltuk a tévét szekrényekkel, néhány CD-szélességű (innen sejthető azért, hogy nem ma volt ez már) fióknak is hagytunk ki helyet. Volt még a rendelésben egy dohányzóasztal meg egy tálalószekrény is. Emberünk felskiccelte, mi meg mondtuk, hogy hát ja, valami ilyesmi.

Teltek-múltak a hetek, aztán az előre megbeszélt időpontban megérkezett a csapat a bútorokkal. És jöttek sorban a meglepetések. Például hogy az egész szarul nézett ki. Nem olyan volt, mint egy bútor, amit egy szakemberrel készíttettünk el, hanem mint egy halom bútorlap, egymáshoz csavarozva. Dobozok egymáson. Nem volt például sehol egy szekrényajtó. Nem lettek benne fiókok, márpedig egy 70 centi mély bútorban a 15-ször 15-ös lukakat anélkül elég körülményesen lehet csak használni (például spagetti tárolására). Csupa kiálló sarok volt az egész, holott bútorasztalosság első órai anyag a formaterv balesetveszélyességének csökkentése.

Történelmi pillanat: az első olvasói történet! Zsolt a parkettással és fizikával is megküzdött. Az eredeti történetben név és telefonszám is szerepelt, azokat kivettem.

Egy lakásban általában csak akkor derül ki, hogy valami hiba van, mikor először használni kezdjük az adott rendszert. Nekünk például a költözés utáni első, igazán hideg napon derült ki, hogy valami probléma van a padlófűtéssel. Vagy a parkettával. Vagy mindkettővel. Vagy egyikkel sem.

Kazán átállít, termosztát elteker, kattanás, kazán és szivattyú beröffen. Két óra múlva kezd bemelegedni a járólap a konyhában, de nézd már, mintha... Ugye, szerinted is púpos a parketta a nappaliban? És ahogy rálépsz, lesüllyed! Na, hívjuk a parkettást.

Aki persze tiszta hülyének néz, hát mi köze lenne a parkettának, amit ő természetesen profin rakott le, ahhoz, hogy bekapcsoltuk a fűtést. Szerinte inkább a fűtésszerelőt kéne hívni, azok mindig elbasznak (így, a telefonba, mintha haverok lennénk) valamit. Hát jó, felhívom a fűtésszerelőt, aki nem is érti, mi van. Szerinte a parkettával lesz valami, de ha nagyon szeretném, másnap reggel első dolga lesz kijönni.

Csak nem hagy nyugodni a dolog, visszahívom a parkettást is, hogy hát csak jöjjön már ki másnap, hátha mégsem a fűtéssel van baj. „Dehogynem, azzal lesz, tuti lukas a padlófűtés csöve, jön fel a víz meg a gőz, attól van a baj!” Neki hetekre előre be van táblázva minden, amúgy sincs ideje kijönni, majd meglátom, hogy a fűtés az.

Visszahívom a fűtésszerelőt, hogy hát a parkettás szerint lukas a rendszer, a gőz miatt van baj, és ekkor jön a kijózanító észrevétel.

Új építésű lakópark, ahol az építtető több év alatt, szép sorjában húzta fel az ingatlanokat. Az utolsók között értékesített lakásnál a mit sem sejtő első tulajt érte utol az időközben ki nem fizetett, és igencsak bepipult alvállalkozók bosszúja.

Mint később megtudtuk, a nyílászárósoknak, a villanyszerelőknek és a kőműveseknek is milliókkal tartozik az amúgy luxuskocsikkal járó fazon, de csak a vízvezeték-szerelőknek durrant el annyira az agya, hogy valami hülyeséget csináljanak. A lakás átvétele után, a költözéskor derült ki, hogy nem jön meleg víz a csapból. Sőt, nem jut meleg víz sehova, a fűtés sem megy.

Hogy miért indítjuk ezt a blogot? Mert a felújításról meg az építkezésről mindenkinek van egy rémtörténete.

Nem volt nagy a fürdőszobánk a hetedik kerületi bérház második emeletén, de az előző lakó ízlése miatt legalább szép sem. Egyhússzor egynegyven, rózsaszín kád-vécé-mosdó kombóval, meg valami világos tüdőszín járólappal és csempével. Elhatároztuk, hogy szétrobbantjuk, teszünk bele zuhanytálcát a kád helyett, áttesszük a vécét, meg valami normálisan kinéző burkolatot is adunk az egésznek.

Mire eljutottunk oda, hogy volt burkoló, vízvezeték-szerelő, villanyszerelő, festő, illetve anyag- és eszközfronton is megvettünk mindent, nagyjából az eredetileg tervezett összeg kétszeresénél tartottunk. Ez azonban semmi ahhoz képest, ami a bontás tizedik percétől kezdve hónapokon keresztül ment.