Eleget ekéztük már az építőipart, jöjjön egy határterület. Pét3r sztorijában a bútorasztalos a főszereplő.

Nem akartunk nagy dolgot, a nappalit akartuk berendezni. Sajnos elég hülye elosztású helyiség, szóval miután végigkutattuk az összes szóba jöhető boltot, úgy döntöttünk, hogy megbízunk egy bútorkészítőt.

El is jött, felmérte a lakást, megbeszéltük, sőt leírtuk, hogy nagyjából mit szeretnénk. Nem volt nagy dolog, tulajdonképpen körbepakoltuk a tévét szekrényekkel, néhány CD-szélességű (innen sejthető azért, hogy nem ma volt ez már) fióknak is hagytunk ki helyet. Volt még a rendelésben egy dohányzóasztal meg egy tálalószekrény is. Emberünk felskiccelte, mi meg mondtuk, hogy hát ja, valami ilyesmi.

Teltek-múltak a hetek, aztán az előre megbeszélt időpontban megérkezett a csapat a bútorokkal. És jöttek sorban a meglepetések. Például hogy az egész szarul nézett ki. Nem olyan volt, mint egy bútor, amit egy szakemberrel készíttettünk el, hanem mint egy halom bútorlap, egymáshoz csavarozva. Dobozok egymáson. Nem volt például sehol egy szekrényajtó. Nem lettek benne fiókok, márpedig egy 70 centi mély bútorban a 15-ször 15-ös lukakat anélkül elég körülményesen lehet csak használni (például spagetti tárolására). Csupa kiálló sarok volt az egész, holott bútorasztalosság első órai anyag a formaterv balesetveszélyességének csökkentése.

Már ezen is eléggé bepipultam, de egyszer csak megláttam, hogy bútorlapból van tényleg az egész, holott külön kikötöttük, hogy fából legyen. Mondom is a mesternek, hogy hát ez így hogy? "Az úgy nagyon drága lett volna" – jön csípőből a válasz, mintha a kalkuláció meg az előleg nem úgy lett volna kifizetve. Itt aztán elszakadt a cérna, és eligazítottam a fazont, hogy akkor most visszaviszik a műhelybe ezt a szart, és a) szerelnek rá füstüveg ablakokat, ahogy megbeszéltük, b) tesznek egy polcot a dohányzóasztal lábai közé, ahogy megbeszéltük, c) felteszik a díszléceket, ahogy megbeszéltük, és végül d) amit lehet, azt fából csinálnak meg, ahogy megbeszéltük.

Becsületére legyen mondva, fülét-farkát behúzva visszahórukkozták a cuccokat a kocsira, és egy hét múlva megjelentek ismét, tulajdonképpen mindent kijavítva. Sajnos ez már mindegy volt, annyira megmaradt az első benyomás, hogy bár éveken keresztül megvolt még a bútor, mindig is utáltam, mindig is felcicomázott doboznak láttam. Épp mostanában láttam, hogy az irodájukon még kint van a cégér, de már bezártak és épp kiadó a helyiség – az élet most is egyenlített, főleg, ha másoknak is így dolgoztak.

Neked is van egy vidám, szomorú, tragikus, szóval tanulságos sztorid, ahol a mesterek megkeserítették az éled egy egyszerűnek tűnő feladat túlbonyolításával? Írd meg nekünk! A levelekből minden olyan információt kiszedünk, ami alapján egyértelműen azonosítani lehetne a résztvevőket, hogy ne egymással versengő kőművesek mártsák be egymást holnaptól.